A kakukkról, aki anya volt
Egy embernek négy gyereke volt. Amikor meghalt, a két fiút s a két leányt anyjuk nevelte tovább. Mindent megadott nekik, nem szenvedtek hiányt semmiben. Ám hamarosan az asszony is ágynak esett. Megsoványodott, a bőre megszürkült, a hangja elszíntelenedett. Nem kellett neki már az étel sem, csak a vizet kívánta.
– Adjatok egy korty vizet! – kérlelte gyermekeit. – Már annyi erőm sincs, hogy felkeljek, s hozzak magamnak.
– Nincs itthon víz! – felelték kórusban a gyerekek.
– Fogjátok a vödröt, menjetek le a forráshoz, s hozzatok friss vizet! – tanácsolta nekik az asszony.
– Én nem megyek, nem találom a vödröt! – felelte az idősebb fiú. – Menjen a nővérünk!
– Fogd a korsót, hozz abban! – mondta az asszony a lánynak.
– Nem találom a korsót, s a kendőm sincs meg, nem mehetek ki a házból! – mondott ellent a lány. – Hozzon vizet a húgunk!
– Fogd a csuprot, hozz abban! – kérte a kisebbik lányát az anya.
– Nem találom a csuprot. A papucsom sincs meg, nem mehetek ki a házból! – így a kisebbik. – Hozzon vizet az öcsénk!
– Kicsi fiacskám! – könyörgött az asszony a gyereknek. – Ha a markodban hozol néhány csöpp vizet, azt is megköszönöm!
– Nem ismerem az utat a forráshoz! – hazudta a fiú, s kiment az udvarra játszani.
Fivére, nővérei követték.
A Gondviselő megsajnálta a szegény asszonyt. Nyugtató álmot bocsátott rá, szárnyat növesztett neki, hogy elröpülhessen a forráshoz, és ott szomját olthassa.
Kis idő múltával a gyerekek az udvaron egy szürke tollazatú madarat láttak kirepülni a ház ajtaján. Rohantak be a szobába, de anyjuk ágyát üresen találták.
Tudta már mind a négy gyerek az utat a forráshoz!
A forrás közelébe érve egy kakukkot láttak, amint a vizet kortyolgatja. Eloltva szomját, bevette magát az erdőrengetegbe.
Futott a négy gyerek a kakukk után teli vödörrel, csöbörrel, korsóval, meg is találták a magányos madarat egy fa ágán. Kínálták neki a vizet, de annak nem kellett egy csöpje sem.
– Anya! Anyácskánk! Gyere vissza hozzánk! Ki törődik velünk, ki nevel fel bennünket? – könyörögtek neki.
Hanem a kakukk nem ismerte meg őket.
A Gondviselő akarta így, megszabadítva az asszonyt emlékeitől. De megfosztotta anyai ösztönétől is, a költés, a fiókanevelés örömeitől, gondjaitól. Úgy rendelte, hogy kakukként a tojásait más madarak fészkébe rakja, fiókái felnevelését idegen madarakra hagyja.
Forrás: Mesék anyákról, Válogatta és szerkesztette: Boldizsár Ildikó, Magvető Kiadó, 2008
